webkamera

„Mindig hegy volt hazám…”

Áprily Lajos

(1887-1967)

Visegrád TE - Áprily Lajos

Áprily 1937 nyarán, egy dunai hajókirándulás alkalmával pillantotta meg először Visegrád emblematikus Várhegyét, a Salamon-torony maradványait, s látott először szülőföldjétől messze - szívéhez ennyire közel álló, Parajdra emlékeztető vidéket. Azonnal beleszeretett…


Önként megkezdett nyugdíjas éveit 1943-tól már Visegrádon tölti, s egészen haláláig a település lakóinak szeretetében, mégis kissé elvonulva a nyilvánosságtól, a ma is Szentgyörgypusztaként emlegetett terület egyik gyönyörű völgyében él.
Jékely Endre (Áprily fia) egy kapcsolódó visszaemlékezésében1 arról ír, hogy Áprily sokáig úgy gondolta, Velemben – Kőszegtől nem messze települ majd le idős korára, ám gyermekei ezt nem igazán támogatták, nem szerették volna, hogy az idős költő több száz kilométerre költözzön tőlük. 

Beleszeretni a völgybe

Áprily néhány héttel az ominózus hajókirándulás után arra kérte fiát, az akkor már Budapesten élő Jékely Zoltánt, hogy menjen ki vele ismét Visegrádra, nézzenek körbe egy kicsit. Ismét hajóra szálltak, s Dunabogdányig jöttek, onnan gyalogszerrel folytatták az utat Visegrádra. Ennek köszönhető, hogy elhaladtak a mai Kisoroszi révvel szemben található kis völgy mellett, ahová Áprily mindenképpen szeretett volna benézni, hiába jelezte neki fia, hogy valójában még be sem értek Visegrádra. Patakot, öreg gyümölcsfákat, az erdő lábát, egy igazi tündérbirodalmat találtak a völgyben (ma már Áprily-völgy a kis utcácska neve).

Betértek a már akkor is réges-réginek számító Gondűző csárdába (ma is őrzi a nevét a 11-es út szemközti oldalán található pizzéria), hogy a fent látott telkek tulajdonosairól érdeklődjenek, ekkor derült ki, hogy kisorosziaké a legszebb, addigra már kiszemelt telek. Ott maradtak éjszakára (Jékely Endre elmeséli említett írásában, hogy a Gondűző tulaja szívélyesen falajánlott nekik egy kétágyas szobát), kiderítették a tulajdonosok nevét és címét, majd néhány nappal később visszatértek a Dunakanyarba, s megvásárolták az idős házaspár későbbi otthonául szolgáló területet.

Áprily Visegrádon

Áprily Lajos számos verse született Visegrádon, ezek nagyrészét erdei sétái, vadlesei, kirándulásai közben írta, s hazaérve tisztázta. Közel 30 esztendőt töltött itt, melynek során rengeteget segített a helyi értelmiségnek: tanítóknak, tanároknak, - szellemiségével mintegy a régi láng őrzője maradt (hivatalosan csupán fordításai jelenhettek meg idős kora nagyrészében), egy óriás a múltból, akinek köszönhetően a kortárs Visegrád számtalan szellemi értéket volt képes megőrizni a legsötétebb 1950-es vészévekben is. 

1967. augusztus 6-án halt meg, néhány nappal nyolcvanadik születésnapja előtt.
Sírja a visegrádi temetőben található.
A város általános és alapfokú művészeti iskolája is hosszú évtizedek óta őrzi a magyar irodalmi impresszionizmus egyik legnagyobb alakjának, Áprily Lajosnak nevét.

Visegrádi vadászat

Bronzos a bükkerdő, köd-kígyó kúszik az aljban,
gyenge novemberi fény játszik a rom-falakon.
Hallgat a sűrü - de hirtelenül hang csattan az ormon:
nyomra talált odafenn s őzeket űz a kopó.
Cseng a szilaj csaholás, nyiffantva csapódik a völgybe,
 megkettőzve zaját, csendül a katlanos öl.
S - álom-e? -: megzendül az egész hegy az őszi Dunáig,
mély hangon s magasan vad kutyafalka csahol.
Izgatnak, hajráznak, uszítnak a vári pecérek,
kürtnek üzenget a kürt: rettenetes zenekar.
Néma rigó rebben, csataráz, menekülnek az őzek,
 csörtet a vaddisznó, róka buvik ravaszul,
nagy, busa, barna fejét felkapja a távoli dombon
s fúva, riadva fülel társai közt a bölény.
Szarvas iramlik a hajsza elől ki a bükk-ciheresbe,
botlik a holt rönkben s tétova lesz az iram.
Jaj, ha elébe kerül a kopó, mielőtt szabadulna!
Kürtszó búg a tetőn - hallali, hallali szól?
Már ritkulnak a fák s tisztássá tágul az erdő,
s újra feszül a futás. Most! A szügyében a nyíl.
Felszökken magasan s rogyadozva a gyepre ledobban,
súlyos agancsa a dér-verte harasztra ledől.
Már odalobban a cserje közül társával az íjas,
arca hevült, csupa láz, villog a tűz a szemén,
ifju alak, de hatalmas az íj a kemény-inu kézben,
holló képe ragyog szíj-öve érclemezén.
Zúdul a bősz kutya-had, rátörne a vadra dühében,
nyalja a fűben a vért, teste körül szimatol,
ám odaérnek a szélre a fürge királyi pecérek,
van szitok, éles a fütty s szíjra kerül a kopó.
Majd az a hollós int, jelt adva a megpihenésre,
ő meg elindul a völgy: Szentgyörgypuszta felé,
óva, figyelve kíséri a sűrü bozótban a jáger,
ajzottan, hevesen száll le a telkemen át,
szép szattyán csizmáit a sár beborítja bokáig -
- Hol van a víz? - Felség, itt fut az aljban az ér. -
Díszes, aranyveretes tülkét a vizembe meríti,
felszegi büszke fejét s issza lihegve, mohón,
csurran a víz, karján hidegen leszivárog a cseppje,
s csurran a bő veriték homloka bátor ivén.
Nyakra borult haja barnavörös színt villog a fényben,
s fénylik a bükkerdő bronz-koszorúja, körül.2