Ma is sokan vannak Visegrádon, akik ismerték még Hegedüs Gézát. Azt a Hegedüs Gézát, aki a szó klasszikus értelmében még olyannyira pedagógus volt, hogy egész egyszerűen nem lehetett tőle nem tanulni, a visszaemlékezések szerint képtelenség volt nem figyelni rá.
Persze aki időzhetett vele, sosem gondolta, hogy „most egy kicsit érdemes lenne mással foglalkozni”. Csak a legnagyobb sztoikus bölcs filoszokhoz lehet hasonlítani. Sokan jártak hozzá osztályokkal, kisebb csoportokkal a fővárosból is, hogy a Fő utcában az év nagy részében alkotó mestert meglátogassák. Ő pedig készséggel fogadta látogatóit, és mesélt, mesélt, mesélt.
A széles közönség számára talán legismertebb munkái magyar (A magyar irodalom arcképcsarnoka), illetve világirodalmi ismeretterjesztő műve (Világirodalmi arcképcsarnok), mely dolgozatainak olvasása közben is jól érzékelhető az a lebilincselő, lelkes fogalmazásmód, az a tiszteletteljes és mégis úri távolságtartó attitűd, mely minden bizonnyal Hegedüs Géza természetét is jellemezte.
1912-ben született Budapesten. Pályája nagyrészében maradandót alkotott, mint író, költő kritikus, esztéta, egyetemi tanár, de újságírói életműve is jelentékeny.
Katonaként és munkaszolgálatosként is megjárta a frontot, majd szerepet vállalt az 1945 utáni magyarországi kommunista restaurációban, azonban a rendszer sosem tudta igazán a maga emberévé tenni az állandóan gondolkodó, töprengő irodalomtörténészt, pedig még beszervezniük is sikerült…
Kultúrtörténeti regényei, esszéi generációkat szegeztek és szegeznek a mai napig is a fotelekbe, hiszen amiről írt, s ahogyan írt, az rendre átível politikán, korszakokon és izmusokon.
„A szerző és az olvasó ismeretanyagának és méginkább a szerző és az olvasó ízlésének a különbözősége hasznos vitákra ösztönözhet. Ki-ki lépjen tehát érdeklődéssel is, kritikai igénnyel is tovább az elsőből a második terembe. Gyönyörűség a megismerés is, a tisztázódáshoz vezető vita is.” (Világirodalmi Arcképcsarnok, Bevezető (részlet.)