1985-ben néhány lelkes fiatal és az őket lelkesítő maroknyi támogató megálmodta és létrehozta Visegrád posztmodern történetének távolról sem posztmodern, napjainkra emblematikussá és mitagadás: világhírűvé vált rendezvényét, az akkor még igen szerény lehetőségekkel, de annál nyakasabban kiharcolt Palotajátékokat. A Károly király történelmünk homályába veszett nyomdokain lassanként újjászülető Szent György Lovagrend törzsgárdája (a lovagrend egyébként a kánonjog szerint sohasem szűnt meg) már évekkel a hivatalos újra alakulás előtt pontosan tudta, hogy mit szeretne, s hogy mindez jóval több annál, mintsem hogy felnőtt emberek harisnyában kardoznak és verekszenek, míg időnként elsétál felettük egy-egy lovas… Voltak, akik mindezt még évekig megmosolyogták. A világ már csak így működik.
Aztán 1990-ben, amikor hazánk felszabadult az elnyomás alól, Anjou Károly lovagrendje hivatalosan is felébredhetett sok évszázados álmából. Vele együtt pedig megkezdődött a Palotajátékok szép lassú, ám a rengeteg munkának és az összefogásnak köszönhetően igen látványos fejlődése is. Már a ’90-es évek elejétől presztízs-rendezvénynek minősült az időközben megszülető hazai hagyományőrzés számára, s elmondható, hogy valamennyi magyarországi hagyományőrző rendezvény (melyek jelentős hányada nem, vagy nem a kezdeti lánggal élte meg az ezredfordulót) mintaként, példaként tekint az 1335-ös visegrádi királytalálkozónak emléket állító, egészen az idei évig 35 éven át évről évre újrarendezett eseményre.
Ma már az ’80-as évek derekán középkori krónikákat és könyvtárak ősgyűjteményeiben pihenő anyagokat tanulmányozó és a látottakat rekonstruálni igyekvő fiatalok unokáikkal sétálnak a vásárban (persze szigorúan csak a fellépések szüneteiben, amikor nem a lovagi torna pályán vannak, ahonnan máskülönben lehetetlenség őket elcsábítani), azzal a jó érzéssel, hogy fiaik-lányaik kezében is biztonságban van már az egykor dédelgetett álom, amit ma Visegrádi Nemzetközi Palotajátékoknak hívunk.
Mégis nehéz most. Hogyan is lehetne könnyű? E pillanatban ilyenkor már standjaikat építő vásárosok kilométeres sorától hömpölyögne a Fő utca. A Visegrádi Dobosok emblematikus ritmusai szűrődnének át falakon, utcákon. És az az ismerős, semmivel össze nem téveszthető hang, amikor páncélba öltözött lovagok haladnak el az ablak alatt. Ez most mind nincs.
Azt ezekben a pillanatokban nehéz lenne elképzelni, hogy 2021. július 9-10-11-én milyen méretekben és mekkora ünnepléssel zajlik majd a Palotajátékok, azonban nem a jövőbe vetett szkepticizmus okán. Sokkal inkább onnan nézve, hogy „fogj 1000 kosztümös fellépőt, akiknek élete a hagyományőrzés, mondd meg nekik, hogy várjanak két évet legkedvesebb rendezvényükre, majd indítsd útjára a valaha volt, minden jel szerint legnagyobbnak ígérkező közép-európai hagyományőrző hétvégét.”
Ha pedig innen nézzük a dolgot, nagy valószínűséggel nincs okunk a búslakodásra.