Könyvek. Levelek. Jegyzetek. Régi képeslapok. Modernebb lelkeknél rég letöröltnek hitt, huszonéves fotók egy valahonnan lementett mappában. Mostanában valahogy minden előkívánkozik a fiókok, a merevlemezek mélyéről, a poros kartondobozok legaljáról. Sokszor nem is kell keresni őket. Ülünk a gondolatainkba temetkezve, odakint még különös, bár már egyre kevésbé szokatlan csend, kezünkben a kihűlt kávé, előttünk az asztalon és körülötte a sok kacat, és akkor egyszer csak ott egy levél 1993-ból; egy szörnyű pogácsarecept a 2000-es évek elejéről; egy rég elszakadt, aztán eltűnt kabát gyári pótgombjai valami kis nejlonba csomagolva – rengeteg apró jelentéktelenség. Körbevesznek és nem hagynak békén.
Persze kisétálhatunk az udvarra, dobálhatjuk egy kicsit a labdát a kutyának, összesöpörhetünk még egyszer, vagy kiülhetünk kabátban a teraszra. Az idő tiszta. Visegrád nyugodt. Lehet gondolkodni.
Aztán ahogyan lenni szokott, néhány percen belül ott terem a szemünk sarkában a Fellegvár.
Ez mindig így van, olyannyira, hogy ügyet sem vetünk rá. Itt most lehet, hogy eltakarja egy fal, vagy onnan a diófa alól nem is látszik, de csak idő kérdése, hogy megint megpillantsátok egymást. Különös szomszéd. Olyan állandó, mint a Hold, vagy a csillagok.
1009. István király a veszprémi püspökségnek szóló adománylevelében megemlít egy várat, mely bizonyos Visegrádon található. Ekkor már rég túl vagyunk Róma tündöklésén és bukásán, a vár pedig, amit Szent István említ, az egykkor római erőd helyén magasodó ispáni vár. A rómaiak itt voltak. Aztán eltűntek. Visegrád maradt.
1221. III. Honorius pápa olyan görög szerzetesekről ír egy oklevélben, akik már jó ideje Visegrádon tevékenykednek monostorukban, melyet I. András alapított. Virágzó kultúra, gyönyörű táj. Még húsz évig…
1241-42. Tatárjárás pusztít az országban. Visegrádnak is megpecsételődik a sorsa. Szokásos szófordulattal élve: „a város elpusztul”. Örökre?
1250-es évek. Alig 10 évvel a pusztítás után IV. Bélát és feleségét teljesen lenyűgözi a vidék. Úgy döntenek, hogy helyrehozzák, amit a tatárjárás tönkretett, s pompás várrendszert építenek a ma is Várhegyként ismert emblematikus helyen.
1320. I. Károly világléptékkel mérve is rendkívüli székhelyet hoz létre Visegrádon, tovább folytatva mindazt, amit IV. Béla elkezdett. Az Anjouk keze nyomán felvirágzik a város, majd az évtized közepén a korabeli európai gazdaság és kereskedelem egyik legfontosabb eseményének is helyszíne lesz (1335-ös királytalálkozó). Károly fia, Nagy Lajos később már a Szent Koronát és a lengyel koronát is itt őrzi a Fellegvárban.
1476-tól Mátyás király is kiemelt figyelmet szentelt Visegrádnak, a város minden magyar számára jól ismert legendáinak nagyrésze is ebből a korból származik. A késő gótika és a reneszánsz egyik európai csúcspontja lett a Dunakanyar központjában fekvő királyi tartózkodási hely. Művészetek, irodalom, tudomány, kultúra egyet jelentett Visegráddal. Erről árulkodnak Bonfini visszaemlékezései is.
A 150 éves török uralom aztán elhozta Visegrád végét. A várrendszer elpusztult, megmaradt romjait kisebb környékbeli építkezésekhez széthordták. A város egykor neves-nemes lakossága elbujdosott, a terület teljesen elnéptelenedett. A fél évszázadon át tündöklő Visegrádot szó szerint benőtte a gaz, s mindazt visszavette magának a természet, amit sok-sok évszázaddal azelőtt még Pannonia Provincia Duna-menti helyőrségei kezdtek kiépíteni. Később aztán csak az 1700-as években érkeztek német telepesek a környékre Mária Terézia meghívására.
Valóban ennyi volt? [Egy korty hideg kávé, egy falat kemény pogácsa. Mindegy, lassan úgyis ebéd…]
Mi az most odafent? Emlék? Rekonstrukció? Annak mementója, hogy „így nézhetett ki egykor Károly király vára”? Ennyi lett volna, ennyi lenne ez az egész? Panoptikum? Nem. Egész biztosan nem…
Évről évre milliók látogatják ezt az egykor volt világra szóló vidéket, mely ma városi rangja ellenére is csupán egy alig 2000 fős kistelepülés, mely ugyanakkor olyannyira hűséges múltjához, mindahhoz, ami a kövekből, a régi falakból, a Pilisből árad, hogy lakói - akárcsak őseik – pontosan tudják, hogy Visegrád örök, s hogy amit itt hagyott nekik – nekünk – a történelem, azt páratlan, felülmúlhatatlan, s ami a legfontosabb: élő. Mert „150 év alatt sem lettünk törökké.” Mert bár most be kell zárkózzunk, le kell csendesednünk, el kell fogadnunk, amit a természet erői most a világra mérnek, - Visegrád itt marad nekünk – Nektek – , a régi nagyok élő emlékével, a táj felejthetetlenségével, szóval nagy valószínűséggel mindazzal, ami történelmünk legnagyobbjait is újra és újra magával ragadta ezer éven át, amikor hajóval, szekérrel, vagy épp vadászat közben először léptek visegrádi földre.